-Belső Tenger-

- Avagy kihívom magam -

Említettem a kék oldal utóbbi pár posztjában, hogy belebotlottam (amúgy nem, semmi sem véletlen, tehát hívtam és jött) egy huszonegy napos kihívásba, amely azt ígérte, hogy segít a jó szokások kialakításában, azok megtartásában, fejlődésében. És nem csak ígéret volt! 

Önismeret, önfejlesztés. Fontos eleme az életünknek, feltéve, ha értelmesen akarjuk múlatni ez időt. Divatos is manapság, nehéz eligazodni a sok kócsban, trénerben, segítő guruban. De nagyjából minden ilyen ebben a zűrzavaros mostanságban, és amúgy egyre ilyenebb is lesz, ez ennek a korszaknak a jellemzője, amit épp pörgetünk. Mindegy is, más lapra tartozik, most nem erről akartam írni, csak érintettem. Hogy értsük; ezért is van gyakran nehéz helyzetben a kereső ember, számtalan vágány fut, sok kereszteződés tudja megzavarni az embert, aki aztán elbizonytalanodik, pláne, ha semmit nem kap az elvártakból, hiteltelenné válik amiben-akiben bízott. 

Nálam az önismeretesdi nem újkeletű, a színész-énem hivatásához elengedhetetlen az élményanyagok (mind érzelmi, mind vizuális) gyűjtögetése mellett a saját életetünk boncolgatása. Munkaköri feladat, mondhatni. A tudatosodást amúgy nálam a veganizmus megértése turbózta fel. Magam is bejártam már néhány kanyart, toporogtam zsákutcákban is, hogy most akkor "mimerrehányméter?", de pontosan tudom, hogy azok az elakadások is a javamat szolgálták az úton, amiket amúgy akkor simán lecseréltem volna egy gördülékenyebb járműre, amin a nagybetűs Boldogság felé evickélhetek. Szóval jött a csellendzs, megakadt rajta a szemem, és tudtam, hogy nekem ez most nagyon kell, mert billeni volna jó valamerre... Szemérmesebb vagyok annál, hogy mindenemet kitárjam, nem vonzott soha a celebritizés sem, ráadásul biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak olykor elakadásai. Az ájurvéda megerősített az önismeretben, pusztán attól, hogy megismertem az alkatom, hogy már nincsenek feltétel nélküli példaképeim a megvalósításban, mert tudom, hogy hogyan működöm én, ha harmóniában vagyok. És tudom, hogy amikor nem vagyok abban, az nem az én természetem, hanem egy kibillent állapot, amelyen könnyedén felül lehet kerekedni a táplálkozás, és az életmód javításával. Alkatnak megfelelően. Működési elvem figyelembe vételével. Ami egy kapott csomag, ami nem véletlen, csak jól kell használni, lecserélni meg nem lehet és punktum.

Belevágtam hát ebbe a kihívásba, és a legjobb, hogy most tényleg olyan támogatást kaptam, ami nem csak a huszonegy napra szólt. Merthogy tart azóta is, és erősödni látszik. Illetve ez nem csak látszat, tapasztalati úton szerzett élményanyag. Ami arra lelkesít, hogy csak így tovább, meg azután még.Nem zsákbamacskázom tovább, jöjjön a konkrétum, hogy mi is volt az én vállalásom. Szerettem volna azzal kezdeni az utat, hogy a jógámat megerősítsem, mert tudom, hogy ha az stabil(abb) lábakon áll, akkor minden további terv megvalósítása könyebb lesz. Erős alapot szerettem volna építeni, hogy ellenállóbb legyen az élet hurrikánjaival szemben. Mert hogy azok meg olyanok, hogy jönnek. Ez a dolguk, ez a rendje ennek a fizikai világnak. Viszont a jóga segít a finomfizikai és a leki sík rendbe tételén is. Ezért volt botorság, hogy az eddigi próbálkozások alatt vagy nem voltam elég kitartó, vagy nem feccöltem bele kellő energiát. A kudarcok pedig nyilván lelomboztak, az önértékelésemen pedig mindig csorba esett. Az meg amúgy sem túl stabil, a hozott anyagból párszor magam szagattam rojtosra a szélét, ahelyett, hogy erősítettem volna. A kihívás leckéi, feladatai segítettek most abban, hogy jól lőjem be a célokat, ne ítéljem eleve halálra az újabb nekirugaszkodást. Akkora adagot vállaltam be kezdésnek, ami tartható volt, és azóta emelni is tudtam a tétet. Nálam a rendszer működik, az pedig azt jelenti, hogy minden nap. Ehhez adott volt a reggel, s hogy ne boruljon minden egyéb, új rutint kellett kialakítani. Nem ördöngősség, egyszerűen másfél órával korábban kelek. A hajnal amúgy is szattvikus időszak, a jóság minősége itatja át, a belső templomomban is áhitatosabb a hangulat ilyenkor, mint mondjuk délután, mikor a szenvedély minősége miatt már néha kongatják a harangokat. És ha már hajnal, akkor adott volt a napüdvözlet-gyakorlatsor. Hat körrel kezdtem, most már tizenkettőnél tartok, és szembetűnő a változás. Fizikai szinten is, de a finomfizikai és lelki szinten depláne. Eleinte persze elkalandoztam közben, nem mindig voltam biztos abban, hogy jobb, vagy bal lábbal kezdtem az adott kört. Aztán már csak a légzésre kellett figyelnem, nem történt az, hogy kilégzés utan újra kilélegezni akarjak. Most már a hallgatom hozzá a mantrákat, és vezetni is tudom az elmém a jelentésükön való elmélkedéshez.

Olyan kezdés így minden napom, hogy már nem kipipálni való feladat leborulni a jógaszőnyegre, hanem igényem van rá. Igényli az elmém, a lelkem is. A gyakorlást, az azt követő meditációt egyaránt. Mert stabil alapot ad az egész napnak, a feladatokhoz való hozzáállásomnak. Mert hitelesebbé válok általa, mint oktató, mert letisztítja a felesleget, a sallangot. És erőt ad, hogy szépen bevezessem a soron következő jó szokásokat. 

Furcsán hangozhat, hogy az ember elkezdi élvezni a önregulázást. Pedig az jó, ha vannak kereteink, szabályrendszereink. Azok nélkül olyanok lennénk, mint egy tomboló hisztis gyerek, vagy egy zabolátlan kölyökkutya. Viszont nem zárják ki azt, hogy az örömünket, boldogságunkat pont úgy éljük meg... Nem az a mondanivalója ennek az írásnak, hogy pikk-pakk guru lettem, vagy hogy célt értem. Hanem pont az, hogy végre úton vagyok. El tudok mélyülni abban, ami fontos, ami a céljaimhoz vezet. 

...hogy egyáltalán tudok újra célokat látni. Az pedig a fejlődés maga.